2011. május 17. – Iványi Bianca (fotó: Nyulasi Gábriel)
Jómagam az egyik kiemelt programon, a Pierre Montégut és Szepsy István által fémjelzett kóstolón vettem részt, mely egymagában szimbolizálta a teljes rendezvényt: az aranystukkós, gipszhabos, mézszín-drapériás nagyterem díszei pompásan összecsengtek és visszatükröződtek az aranyló nedűkkel kristálypoharainkban, miként az előadás beltartalma, az informatív és „ínyes” részletek is harmonizáltak. E cikkben ráadásként átnyújtunk egy kis galériát a VinCE 2011 világából.
A tradíció küzdelmei – ez volt az alcím, mely elsősorban az édes desszertborok, és különösen e két régió és terroir adta nemzeti kultúrkincs népszerűsítésének, továbbfejlesztésének igényére utalt, de leginkább a hiába világhíres, ám mégis határon túl alapjaiban kevésbé ismert és keresett Tokajira. A borsor alapján az egyes fajták közötti markáns különbségek, és önmagukban a Tokaji-tételek összetettsége és rafinériája, dinamikája pedig erre predesztinálja, és kiváló összehasonlítási alapot, egyben alternatívát kínál Bourdeaux és azon belül Sauternes mellett, a premier és grand cru-k között.
A 11 tételes borsor kimagasló évjáratokat, valamint a sauternes-iek között olyan premier cru és ikonborokat is tartalmazott, mint például a Château Yquem 1988-as tétele: gazdag és decens illat- és íztobzódás, méz, méhviasz, narancshéj, konfitált barack és déligyümölcsök, virágok és fűszerek (a jellegzetes sauternes-i sáfrányosság), üdének tűnt, pedig borostyános bársonyossága nem ezt sejtetné, de mégis!
Előtte – a régión belüli, változatos termőhely, talaj, készítési módozatok és a kor függvényében: friss, üde, citrusos Château Lafaurie-Peyraguey 2007, savasabb, szikárabb, „éles” levágású Château Coutet 2004 (a neve is pengét jelent), ásványos, sós Château Suduiraut 2005, ám szépen virágos és mentás-rebarbarás, gazdagon mézes-méhviaszos Château Suduiraut 2001.
A Tokaji-tételek között Szepsy és a Disznókő jeles évjáratait is kóstolhattuk (1993, 2007). Érdekes és „szembetűnő” volt elsőre is a különbség – most minden körülménytől függetlenül, az alapvető tulajdonságokra „lecsupaszítva” – a típusok, vagy inkább „habitusok” között: a Disznókő alapvetően a frissebb, citrusos irányvonalat, ízvonalat képviseli, míg Szepsy borai – hangsúlyozom a borok komplexitása miatt egyébként nehéz és talán felesleges leegyszerűsítést – érettebb gyümölcsaromákkal és olajosabb, töményebb pörkölt ízekkel jeleskednek. Ez az impulzus hatott először, és az üdítő felütés (a sauternes-i ikonbor tobzódása után): szépsavú, citrusos, virágos Disznókő 5 Puttonyos 2007, majd egy friss, ám egyben aszalt-gyümölcsös, mély és hosszú Szepsy 6 Puttonyos 2006.
A sav és cukor szép, letisztult harmóniája (valamint a kifinomult hordóhasználat diszkréten megbúvó, csak csipetnyi füstös fűszerességet kölcsönző, egyáltalán nem zavaró, inkább belesimuló íze) kíséri a kortyot, és egy hosszú, mézes-virágos-ásványos lecsengés. Még minerálisabbnak hatott a Béres 6 Puttonyos 2005, és ismét egy frissítő intermezzo a ropogós, citrusos, mézes-balzsamos Dobogó 6 Puttonyos 2005 aszú. Végül csodaszép borostyánszín, mézes, diós, mogyorós, karamellás, aszaltas, „harapnivaló” a Szepsy 6 Puttonyos 1999 (80 g cukormentes extrakttal!), és a hasonlóan tökély-élményt adó, mézes-mazsolás, telt, bőséges Disznókő 6 Puttonyos 1993 nektárjai.
A közös vonások mellett – mint például a szőlőművelésben az alacsony termésátlag, a vinifikációban a spontán erjesztés, a hordóhasználat, az olyan alapvető kívánalmak, mint a komplexitás, krémesség, üde és/vagy érett ízteljesség, a harmóniára, koncentráltságra törekvés, melyet végül az elegancia igénye teljesít be – természetesen a különbségek eredményeztek érdekes, izgalmas következtetéseket, és kínálták ezt a bizonyos alternatívát. A szőlőfajták különbözőségén, összetételén túl (a Szepsy szerint „nem világfajta”, mert kényes, szeszélyes Furminttal – és a többi öt fajtával – szemben a Sémillon és Sauvignon Blanc, esetleg Muscadelle-lel kiegészítve) alapvetően más bort kapunk itt és ott is.
Más az éghajlat (óceáni és kontinentális), a terroir (déli meszes, agyagos talajok kontra északi vulkanikus kőzetek), az ebből (és a technikai különbségekből) adódó analitikai differenciák (savtartalom Tokaj, alkoholérték, magasabb cukor Sauternes javára). Lényegi eltérés – bár közös „szem” a láncolatban a botrytis – a Tokaji szemenkénti, a sauternes-i fürtválogatása (szinte szamorodni technika), továbbá az ebből adódó eltérő borkészítési technológia, a néhol eltérő hordóhasználat (új- és használt tölgyfahordó, érlelés hossza stb.), a tőkék kora (általában a hazaiak a fiatalabbak).
A Tokaji méltán (lehetne) világhírű, vagyis lappangóan az: az első számú nemes édes bornak titulálják, amit a már jólismert történelmi tények (írásos emlékek, méltatások, referenciák) támasztanak alá, de ezt a borvilág(piac), a szakma és – nem utolsósorban – a fogyasztók felé valóban küzdelmes marketinghadjárattal lehet csak, és kell is, kiharcolni (a tradíció küzdelmessége helyett/mellett). A kihívás ezért ez: konkurencia helyett kiegészítés és népszerűsítés – ez a végkövetkeztetés.
