Felvidéken, a Mátyás Pincében jártunk – Hegyek karéjában, vendégszeretettől ölelve

2010. december 8. – szöveg: Iványi Bianca,  képek: Nyulasi Gábriel

Ismét egy nap Az ihatóbb Magyarországért bortúrájával, és egy borász, olyan terméssel és környezettel, mely maradandó élményt ad: egy október eleji verőfényes szombaton a felvidéki Mátyás Pincében jártunk, Mátyás András és felesége maradéktalanul teljes, odaadó vendégszeretetét élvezve.

A folyamatosan fejlődő és teret hódító szőlőskert és borászat Kisújfalun, a dél-szlovákiai borvidék szívében, az itteni tán legfontosabb bortermő vidéken, Kürt régiójában terül el. Ez az ország legdélebbi része, meleg, napsütötte éghajlata és kitűnő kitettsége egyre figyelemreméltóbb borokat produkál, melyeket évről-évre jelentősebb fesztiválokon mutatnak be az egyre lelkesebb és híresebb helyi borászok.

Mielőtt e festői vidékre megérkeztünk, Esztergomban és a párkányi búcsúban kolbászoltunk egyet, a szó átmeneti és eredeti értelmében. Mátyás András, a fiatalos és huncut mosolyú borosgazda tárt szívvel fogadott a szőleje felé felfelé vezető elágazásnál, terepjárójával navigálva buszunkat a hepehupás dűlőkön kanyarogva. A pincefaluba és saját pincéjük köré emelt takaros kis (vendég) házukhoz.


Épp levették a még rotyogós gulyást a bográcsról, de emésztőnedveinket egyelőre a belövő borként aposztrofált üde, ropogós, gyümölcsökben gazdag Királyleánykával (2009) stimuláltuk. A kóstolótérbe letelepedve poharainkkal, a borász megunhatatlan kedvvel, lelkesedéssel mentette cseppekbe – kortyonként adagolt szavakba és folyton-folyvást töltött boritalba – kimeríthetetlen tudását, a tájba és termésébe vetett tiszteletét, szenvedélyes odaadását. Röviden elmondta történetét: családi hagyományként öröklődött a borászat – Kisújfalun a szőlészet és borkészítés évszázados tradíciókra tekint vissza –, a kezdetekben kis területen, majd fokozatosan új telepítésekkel gyarapodva, a vidék legszebb lankáin elterülő Szőlőhegy eszményi dűlőiben. Ötvözik a régi és mai technikákat: boraik részben tölgyfahordóban, részben acéltartályokban érnek, időnként e kettő elegyével, mint e friss Királyleányka is, mely bár nem a terroir jellegzetessége, hanem a borász egyik kedvence: a fajtajelleg szépen szervesül az itteni meszes, agyagos talaj ásványosságával, ad helyi ízeket és savakat a borhoz.


A karaktert a további természetes eljárások gazdagítják: az alacsony tőketerhelés, hozamkorlátozás, a pincében a spontán kierjedés, a vadélesztőkbe vetett bizodalom, valamint a hordózás, finom seprőn tartás és almasav bontás, például. Sőt, már a biogazdálkodás rögösnek tartott, de mégsem olyan rázós, ám annál célravezetőbb útjára is rátértek. Az itt (is) őshonos fajtákkal folytattuk az estig kifogyhatatlan borsort, ezért a több mint tucat tétel felsorolása helyett csak szemelgetünk: az egyik fő fajta, a Pinot Blanc és az Olaszrizling (2008) gyümölcsei mellett komplex, füstös, fűszeres aromagazdagság köszöntött a pohárból és az elhagyhatatlan élénk savak, melyeket a hozzájuk harapott finom sajtok tompítottak. A komoly alkohollal rendelkező Chardonnay (2008) vajas-tejszínes krémessége és maradékcukros édessége, a gyönyörű savakkal bizsergető Sauvignon Blanc (2008) és a csodásan összeérett, mézes-barackos, már enyhén petrolos Rajnai Rizling (2008) mind-mind Mátyás András szakértelmének és szenvedélyének gyümölcsei.

Már nagyon megéheztünk, de jött a séta (mivel a társaság többsége jelezte, kiadós ebéd után már nem lesz képes lábra állni). Kár lett volna kihagyni: a táj végtelensége, békéje, a csend, körülbélelve a szőlőtőkék szüret utáni nyugalmával, a mezők-erdők zöldessárga színeivel és a madarak, a falu kutyái és túratársaink jókedvű kurjantásaival élénkítve. Belebámultunk a lemenő napba, vágni lehetett a frissességet, ahogyan átjárt a dűlőkön állva, melyek valóban, mind megdőlve, lefelé csatlakoztak a messzi Dunakanyarig elvesző sík tájba, ahol ismét már hegyeink magasodtak. Szép séta volt oda-vissza, vízmosáson, erdei vágáson át, miközben a másodszüret mazsolás terméseit kóstolgattuk.


Estebédre pincepörkölt (végül így titulálták a jó sűrű, pirosan fénylő gulyást a gazdák), hozzá jóféle vörösek dukáltak, mind szépen mutatva fajtájuk kedvező és jól ismert, szeretett arcát, megtetézve a helyi minerális és hordós ízekkel. Keser-meggyes Kékfrankos, édes-málnás-epres Pinot (2008, 2009), egy izgalmas, reneszánszát élő friss-fűszeres Siller (Kékfrankos, 2009), pár pohárral és hordómintával a fenséges vacsora után (a nem túl kóstolóbarát helyi, igencsak csípős paprika által tüzesítve) a borospincében is fogyasztva. A János poharat már jó későn, és eltelve ételtől-italtól vettük kézbe a méltó lezárást letudó törkölypálinka esszenciájában. A csillagpettyes éjszakában buszunk a fekete hegykaréjba kanyarodott, a Mátyás Pincészet vendégszeretete gondolatban már újabb látogatásokra inspirált – reméljük, mielőbb visszatérhetünk.

Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010Bortúra 2010

Kategória Egyéb