2011. február 17. – Iványi Bianca és Nyulasi Gábriel
Monor lett a mániánk – nem is olyan régóta, tavaly tavasz óta járogatok oda, szinte haza. Az ihatóbb Magyarországért stábja persze már korábban felfedezte (sokat cikkeztünk is róla), első útja még 2009 ködös novemberében vezetett „az úton” végig, mely hazánk első szőlészeti-borászati tanösvénye az Ezerpince falvában, Monoron. Göröngyös az út, enyhén felfele terel, a Strázsahegyre.
Gádorokkal, pincehátként szolgáló bakhátakkal dombos, hullámzik szerte szemünk előtt a táj – és nem csak akkor, amikor a pincéből rugaszkodunk a fénybe fel…
„Meredek a pincegádor, Nehéz teher az a mámor”. Petőfi után szabadon járjuk be Bacchus és Szent Orbán borstációit, mindig meghitt, már-már mágikus itt minden, tél vagy nyár, reggel-este, mindegy. Mohos, fagyott ágakkal körbeékelt, akáccal körbefont, tikkadt, sárga levelekkel terhes, őszi indákkal körbefuttatott présház-ajtók, pincelejárók közt bóklászunk boldogan, vagy legalábbis egy kis időre önfeledt-búfeledten. Igen, meghitt a táj atmoszférája, ez rásegít erre, minden intim és békés, minden közel, együtt vagyunk.
Együtt voltunk, nem is kevesen, az eddig talán legsikerültebb és legemlékezetesebb eseményen is, mely „Jégvirágtól Borvirágig” Gasztrobor Élménytúrát kínált egész nap, január közepén, egy váratlanul tavaszi, fényes-szeles napon. Hívószavunkra a Nyugati pályaudvaron mintegy 30fős csapat verbuválódott össze, hogy együtt vágjunk neki az újabb strázsahegyi kalandoknak! Majd’ ezren lehettünk a helyszínen, ezer pince helyett úgy tízre, ha nem számoljuk az egyébként is vendégváró, nyitott kapukkal bevonzó borászatokat. És a várakozásokat, eddigi teljesítményeiket is túlszárnyalták maguk a szervezők: jelentem, Monor, sommásan, ez példás volt!
Jövőre veled ugyanitt, ugyanígy: a hangulatok és ízek, illatok keveredése és összjátéka kísérte az eseményt, és a minőség. Minden pince pár borásszal és „gasztróssal” társulva más-más íz-élménnyel kedveskedett ezen a túrán, volt itt minden!
Már a legelején meglepetés ért, a Nádas Fogadó finom fogadófalatkái fogadtak (ajaj): tepertőkrémes kanapé lilahagyma lekvárral, padlizsánkrémes kanapé trikolor paprikával, füstölttarja habos kanapé aszalt paradicsommal… hm! Kicsit le is heveredtünk, meleg a kemence, kipirultak az arcok, ám aztán frissen kisült fánkocskákat kínáltak, csuprokban gőzölgő hagymalekvárral, pirosbogyós pürével locsolgatva, ízlés szerint… Rávetettük magunkat, nem titok, nem gondolván, lesz még szem szájnak bőven ingere (főleg szájnak ugye) – de belövőnek jött először persze az első forralt boros nedű (bár igazi aperitifek már a vonaton fogyasztott friss fehér- és rozéborok voltak).
A Horváth Pince kellemesen fűszerezett vörösei energia- és védőital gyanánt is megfelelő löketet adtak, a gyomorsavaknak is, így hamarosan továbbindultunk. Bevallom, nem vagyok nagy „forraltborfun”, inkább a hangulat és melegsége miatt iszogatom karácsonyi bulikon és vásári forgatagokban (akkor is inkább krampampulit, de leginkább pálinkát tisztán…). Most Monoron viszont igazi, nemes nedűvel és finom aszalt gyümölcsökkel és fűszerekkel boszorkányosan kifőzött „ördöglével” melegíthettünk folyamatosan be (és ki), a következő állomásig. Útközben, pincében és gádoron, verandán és kemence mellett, sosem fogyott ki a bűvös bögre.
A Czeglédi Pince kadarkája lett az egyik kedvencem, mely a hely szellemére is ráerősített, mert épp előttünk terültek el a zörögve szendergő tőkék
(mint akiket kerge álom kísért), miközben (délben és este is) a verandára kitelepülve kortyolgattuk a többszörös spirituális átalakuláson átesett, üvegbögrénk párájából újjászülető italt. Közben Chef Karak multikulturális-kulináris menüjében tobzódtunk: marokkói karfiolkrémleves római köményes crostinivel, libamájas tonhalkrém szárított paradicsommal, kecskesajtkrém chutneyvel, tonhalfasírt chilis paradicsomlekvárral. …
És még mindig nincs vége! Kaldeneker György a szomszédban szintén válogatott finomságokkal, ha nem is lepett meg, mert az általa prezentált minőségről tudunk egyet s mást, de ismét megörvendeztetett: a tormás krémleves roppanós szalonnapörcökkel és a sültpaprika krémleves keletiesen fűszeres pikánssága vetekedett a forraltboros aromákkal. Meg is ijedtem, mi lesz így a borízekkel…
No de, bátorított egy borízű hang, ezeknél az „agyonfűszerezett” leveknél már mindegy, milyen az alapíz, milyen fajtát hoz ki a borász és mi magunk belőle – édesmindegy, mi megisszuk a levét… Azért nem teljesen, mert volt, ami „fajtajelleget hozott”, például egy zweigeltből, kékfrankosból készült gyümölcslé, melyben, ha nem is áradtak, de finoman érződtek a nem utólag belekevert meggy és szilvaízek, Mikla László borai voltak, mondjuk, ilyenek. És locsoltak bőven „rendes” borokat, sőt díjnyertesekből is kóstolhattunk!
Lukácsy György és Szabó Gyula rizlingjei fürge savaikkal és már nem olyan szapora, megállapodni vágyó gyümölcseikkel (barackok, körték), a karát meglepetéssel szolgált (még új nekem). Kovács Róbert pincéjében, a Péteri Borbarát Körrel egy aranyérmes rozét mutatott „titokban”, mely syrah alapú volt, friss, még vadóc savaival és belendülő borsosságával borzongatott – karakteres már most is, hát még milyen lesz tavasszal! Karakteres ízhez „testes” étek dukál, kolbászos és mangalicatöpörtyűs görhönyt faltunk, frissen, forrón a kemencéből kikapva – igazi meleg zsíros csemege, felszívta a savakat, utána viszont rögtön szétcsapatni kellett… A reszelt burgonya-feltéttel univerzuma. Magyaros ínyencség gyanánt a Maligán Borétterem hurka-kolbásztála, kocsonyája, vadpástétoma, a Gombás Étterem vaddisznó raguja is tökéletesen helytállt, a mi gyomrunk már kevésbé.
Csuziék családi pincéjének kincseiben és kedvességükben sosem csalódok – nem féltve őrizgetik, hanem teli flaskával és kancsóval kínálják, nagy szívvel és tárt karokkal üdvözöltek most is! Narancsba hajló, naplemente-színű szürkebarátjuk „ízessége”, tömörsége, a friss, csattanós, vagy az érett, simogatós rizlingjeik, a csupagyümölcs, csupaszív Csuzi kékfrankos és a direkt termő otelló, mely önmagában is rumos, égetett cukros aromákkal kokettál, most forraltborként alig igényelt más fűszert, annyira „ott volt” (én teába töltögetem otthon). Ha már Csuzi, a mosolygós László és Gizi tízéves törkölyét is megreccsentettük – habár épp, hogy nem res, hanem bársonyos balzsamként simogat belül. Ha már pálinka: a Megyeri-Hanti pince aranyérmes sárgamuskotálya mézes ír minden bajra, és a mennyei manna édességek, sósságok Gasztro Rékától az „angyali üdvözlet eljövetele Monorra” pannót festette opálos szemeink elé, hukk, bocsánat, ez már késő délután volt.
Sajnos, a beteljesülésig nem jutottunk el, épp az ominózus koraeste miatt, mert ez lévén az egyik utolsó pince (vagyis a stáció), ekkor már csak nyomokban és morzsákban jutott az asztalra és a telhetetlen bendőbe. Nem mindet kóstoltam sajnos, de azért leírom (dokumentálás és hatás kedvéért): Kapros-juhtúrós töltött kifli, Sonkás-ricottás töltött kifli, Olajbogyós-fetás töltött kifli, Kolbászos-krémsajtos töltött kifli, Szilvás-diós, fűszeres „kenyér”, Barackos-gyömbéres lepény, Ananászos-kókuszos lepény. Ugye lesz, Réka, jövőre is?
Szóval siker minden fronton, Monor megmutatta, hogy képes a tél közepén egy színvonalas bor és gasztro fesztivál megrendezésére. Kipirult orcák, teli hasak, boldog bortársak nagy tömegben – (mindig) várjuk a következő alkalmat, hogy felkerekedjünk, és a Strázsahegyen üssünk tábort! Kedves kortyolók, ne feledjétek: tavasszal jön a Strázsahegyi Pincék Fesztiválja!
