2013. május 9. – dr. Gál Fruzsina
Érdekes volt az első Borjogi és Bormarketing konferencia, sokan is voltak rá kíváncsiak. Már megjelent egy cikkünk a témában, az első rész. Ahogy ígértük itt a folytatás! Borkultúra, fogyasztó, gasztronómia… Hol tartunk? Van-e létjogosultsága a bormarketingnek, ha az általános állapotok teljesen lehangolóak? Tényleg levesek készülnek porból? Sok tennivaló van még a borkultúra és a gasztronómia frontján, tudatos borfogyasztókat kell kinevelni széles néprétegekben. Az ihatóbb Magyarországért kiemelt területként kezeli a felvilágosító tevékenységet. Itt az első részünk az eseményről… (Szerk.)
A zökkenőmentes megvalósítás és a borágazat szereplőinek együttműködése az ötletekben, elképzelésekben már működőképes utakat talált, ám a valóság, a gyakorlat – az új törvény ellenére is – nehézségekkel tarkított. Az ideális állapotoktól még messze járunk.
Jásdi István borászként kritikusan világított rá a jelenlegi végrehajtás elé gördülő akadályokra, amikor a kommunikáció hiányosságaira hívta fel a résztvevők figyelmét. Tapasztalatai alapján ugyanis nemcsak a szakmák közötti kommunikáció szenved csorbát folyamatosan, a hatóságok között is többször tapasztalta egyes rendelkezések értelmezése kapcsán a hibás kommunikációt. Dr. Prónay Bence borjogászunk erre reflektálva elmondta, hogy jogász körökben már megértésre találtak a borászok igényei, az uniós kötelezettségeinknek való megfelelés azonban a jogászok számára is kihívásokat jelent, hiszen csak az uniós mozgástéren belül gondolkozhatnak a problémák megoldásán. Prónay bizakodóan nyilatkozott, amikor elmondta, hogy szerinte a jogász és a borász szakmaiság is már egymásra hangolódva megtalálta a megoldásokat, amik felé a szabályozásnak a jövőben el kell mozdulnia.
A jogász és a marketing szakember munkája az eredetvédelmi rendszer kidolgozása kapcsán szövődhet egybe. A termőhelyhez való kötöttség és a minőség garantálása Tiffán Zsolt borász, országgyűlési képviselő szerint ugyanis a legjobb marketing eszköz lehet a magyar bor oldalán. Az eredetvédelem kiemelt szerepe mellett Demeter Zoltán tokaji borász is felemelte a hangját, és elmondta, hogy az eredetvédelem nem elsődlegesen a termelőnek, hanem az érdeklődő közönségnek, a fogyasztónak ad biztonságot. Véleménye szerint az eredetvédelem kulturális kérdés, az eredetvédelem korszerűsége, hitelessége, fontossága pontosan lemérhető annak sikerességéből, azonban itthon ennek az útnak még csak az elején járunk.
Demeter kiállt tokaji borvidékünk megismételhetetlen egyedisége mellett, s szavait Tombor András (Tokaj Kereskedőház Zrt. felügyelőbizottságának elnöke) előadása is erősítette. Tombor emellett felhívta a figyelmet a borvidéken az állami szerepvállalás fontosságára is, sajnos tagadhatatlan ugyanis, hogy a korábbi időszakokban ezt a régiót az állam elhanyagolta. Tombor külföldi utazásainak tapasztalatát is megosztotta a konferencián. Az így kirajzolódott kép korántsem kecsegtető, s félelmetes rádöbbeni, hogy a külföldi, mondjuk így: külső szemlélő micsoda igazi tükröt állít a hazai borélet problémáiról. A külföldi vélemények szerint ugyanis Európában két igazi potenciállal rendelkező borvidék van, ez Champagne és Tokaj. Tokaj azonban még csak potenciál, mert a tokajit „mindenki ismeri, de senki sem issza”. Az elkövetkező években minden bizonnyal a legfontosabb feladat azon munkálkodni, hogy a tokaji névhez komoly tartalmi társítás is kapcsolódjon.
A magyar bor sikerének – a fentiek mellett – azonban fontos kulcsa a sikeres bormarketing. Nemes Richárd, az in Vino Consulting ügyvezetője szerint a jelenlegi formában megvalósuló bormarketing nem maradéktalanul sikeres. A sikertelenség oka azonban nem az erre fordítható támogatások és a rendelkezésre álló források hiányában keresendő. A fogyasztókat meg kell szólítani, ám a különböző fogyasztói rétegeket más-más stratégiával kell elérni, s ez a tudatosság jelenleg hiányzik.
A borok terén művelt fogyasztót a reklám helyett az egyedi élmény érdekli, s sokkal inkább törekednek a kedvenc borászataikkal való személyes és különleges kapcsolattartásra. Létezik azonban a „kritikus tömeg”, a középréteg, akik nem teljesen érdektelenek a bor iránt és szívesen fogyasztanák azt, ők azonban továbbra sincsenek megfelelő módon megszólítva. A jövő éppen ezért pont azoké a boroké, amik könnyen értelmezhető, ám megmásíthatatlan stílust képviselnek, de mentesek a szuper technológia sallangjaitól.
Nemes Richárd az előadás végén idézte Matt Kramer szakíró gondolatát, ami egy magyarországi bortúrája alkalmával fogalmazódott meg benne a borfogyasztási szokásaink és marketingünk kapcsán: „Senki sem előzheti meg a saját kultúráját.” …
A konferencia után napokig ezen a mondaton emésztettem magam: hát itt tartunk? A gyönyörű boraink ellenére valóban ez határozna meg minket? Hiába a kóstolók csillogó világa, hiába a csúcsborok körüli násztánc – a széles néprétegek előtt a gagyi van a pohárban?
Visszatérve: Jásdit egyébként nemcsak borászként becsülöm, szeretem azt a kritikai érzéket, ahogyan rálát mindennapjaink magyar borproblémáira. Nem sokkal a konferencia után rádióinterjút adott, melyben arról mesélt, hogy miért nem létezik borkultúra. Persze a helyzet korántsem ilyen elkeserítő, van borkultúra, csak nem önmagában. A borkultúra szerinte (szerintünk is) az általános magyar kultúrának a része, ahogy a festészet, a költészet, és a gasztronómia…
Igen, a gasztronómia… Ez mindig szíven talál. Mert érzem, hogy amíg nincs tudatos táplálkozási kultúra nálunk, addig nincs tudatos borfogyasztás sem. A konferencia végén egy kerekasztal beszélgetés során volt lehetőség abba is betekintést nyerni, hogy hogyan is állunk éttermek téren. A bor édes és vörös, de mit várunk, ha a leves is porból való? Legalábbis ezzel a figyelemfelkeltő fél mondattal ragadta meg a kis magyar gasztro-valóságot a kerekasztal mellett Gerendai Károly, akinek neve a Michelin-csillagos Costes étterem mögött (is) áll, és aki a jelen helyzet ellenére is elköteleződötten hisz a minőségi magyar gasztronómia erejében.
Mert kiábrándító, hogy jórészt még mindig a gyorsan készített, mesterséges aromákkal teletömött ízek jelentik a mindennapok gasztronómiáját ma Magyarországon.
Elfogadom a kritikát, hogy elfogult vagyok, ha a magyar borról van szó. Ám ettől függetlenül sem vagyok hajlandó elfogadni azt a hihetetlen mennyiségű tartósítószert, ízfokozót és színezéket, ami a határainkon belülre szivárgott. A só és a cukor, és ezek helyettesítői illetve fokozói olyan módon torzították el érzékszerveinket, hogy innen már nehéz lesz visszatalálni a természet ízeinek igazi értékeléséhez. Vajon mennyire természetes az, hogy új divathullám lett a minőségi alapanyagok tisztelete, a természetközeli, emberléptékű termelés? Felháborodottan kijelentem, hogy semennyire! A meglátásom, hogy ennek bizony alapnak és nem gasztronómiai trendnek kellene lennie! (Tudva felháborodásom mögött persze, hogy a divathullámúsága ellenére ettől még semmi nem változik…)
Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a bor édes és vörös… És hogyan étkezünk? Levesek készülnek porból… Rossz, uniformizált zamatokhoz szokva, letompított és/vagy felfokozott aromákhoz szokva nem könnyű megérezni egy jó bor ízeinek finom dimenzióit.
Van még mit tennünk, ám a cselekvés nemcsak a borász, a jogász és a marketinges munkája és feladata, hanem a „tudatos” fogyasztóé is.
