2009. március 7.
Az emlékek fura dolgok…
Hol laknak, és honnan lesnek arra, mikor is kell színpadra lépniük? Esetleg pont vasárnap délután, amikor átfordul a február márciusba, és az első igazinak látszó napsugarak is elődugják a fejüket?
Átlagos hétvége. Túlesve az ablakpucoláson inger támad egy nagytakarításra… de leginkább szelektálásra. Néha kell… Rossz szokás, hogy mindent elteszek, ami valami miatt… aztán eldobom… szeretem keresni. Gondoltam ezen a vasárnapon eljött az idő, amikor is a kis kamraszekrényből végre illő elfogyasztani a már igencsak megaszalódott szilvákat, fájó szívvel, de kidobni a túlzott vásárlási lázban begyűjtött íze-, színe-, ezáltal okafogyott fűszereket… És akkor előkerül A Boros Palack. Duca Di Castelmonte, Cent’are Nero d’Avola, Sicilia, Indicazione Geografica Tipica 2002 – olvasom… és már tör is fel minden. Leginkább, hogy újra kellene foglalkoznom az olasz nyelvvel, mert azt is csak úgy elhagytam félúton, mint minden mást… Pedig ahogyan a dal mondja, „szívem Itáliáért dobog”… na még ez a kis cukorromantika is előjött…
Meg az is, hogy 2004-ben tettem egy kis dél-olasz körutat. Capri, Pompeji, Szicília… Előjöttek a nápolyi pizzák, a pasták, a hozzájuk csúszó Chiantik, a csodálatos szicíliai vörösborok, a friss bazsalikomlevéllel megszórt spagettik, az olasz kávék. A piac, ahol a szőlő mézédes, az olajbogyók óriásiak, húsosak és olyan ízletesek, hogy már rágondolni is gyönyörűség. Ahol az árus széles mosollyal és kemencében sült kenyérrel kínált és buzdított a frissen sajtolt extra szűz olívaolajok tunkolására. És Capri, ahol a citromok hatalmasak, vastag héjúak, és már a szigetre áthajózva hozza a szél a citrusos illatokat. A mélyben morgolódó Vezúv, a Sorrentói-félsziget, a tenger, ami olyan elementáris erejű, és vég nélkül visszatérő hangot zúg, amit senki és semmi nem képes előállítani, csakis ez az örökké ringó víztömeg… De előjön Szicília is, a kiégett mezőkkel, a forrón vibráló levegővel, és előjön Taormina, ahogyan azt Csontváry megfestette. És persze az Etna, amelynek tüze felbolygatja a vörösborokat. Ezáltal azt is, aki fogyasztja… például engem.
Nézem a palackot, forgatom a kezemben. Aztán előkerülnek lassan a fotók is. Amelyek azért készültek, hogy a pillanat örök maradjon, hogy valami – ami ugyan csak ott és csak akkor volt érvényes – mégis ide kerüljön átmentésre 2009-be, amikor a tél éppen tavaszba fordul.
Aztán arra gondolok, fura, hogy egy üres borospalack – pontosabban annak valamikor elfogyasztott tartalma – mi mindent képes elraktározni, „tartósítani”. Ízeket, illatokat, érzéseket. Kamrában szunnyadó, költözéseket átvészelő, újragondolásra váró élményeket, melyek talán nem is ott, és akkor nyerték el értelmüket… hanem 2009. tavaszán.
Kicsit átfogalmazva a „mire képes a romantika?” kérdést, „mire képesek a borok?”… hát erre. Emlékeket idézni, aprólékos részleteket előhúzni valahonnan mélyről, ahová talán mi magunk dugdostuk el saját magunk vagy éppen a világ elől… mindegy is.
Egy biztos, amikor 2004-ben Cefalút – ezt a kis eldugott szicíliai városkát – megláttam, azt mondtam: Itt fogok élni, hogyha egyszer megöregszem… a késő délutáni csillapodó forróságban idős bácsik iszogatták kis karcsú üvegkancsóból a La Trinacria teraszán a vörösbort. A háttérben zúgott a tenger, csak a sziklák törték meg kicsit a vadul zúgó hullámok zaját. Ott és akkor úgy éreztem, van a világban valami fantasztikus egyszerűség és egyértelműség… csak észre kell venni. Nekem ott és akkor sikerült!
Aztán ezen a picit még bágyadtan tavaszi, melankolikus, mégis valami hatalmas erővel bíró vasárnap délutánon A Boros Palackot leporolva visszatettem a kamrapolcra. Már tudom, hogy ott van egy darabka abból, amiért úgymond már érdemes volt élni. Örök emlék, soha nem válok meg tőle, Cefalúba is magammal viszem majd! Hogyha egyszer megöregszem…
képek és szöveg:
Nagy Zita
Az ihatóbb Magyarországért nyugati tudósítója
