2009. október 10. – szöveg: Nagy Zita, képek: Nyulasi Gábriel
Utazásaim során meglehetősen sok heggyel találkoztam már, de a Balaton-felvidék tanúhegyei mindig különleges érzést váltanak ki belőlem. Gyermekkori nyári délutánok, árnyakat vető lombok, fülre akasztott cseresznyék, esti tüzek és nyársakon kunkorodva sülő szalonnák… Éppen ezért nagy öröm ragadott el, amikor Borstaféta rovatunk egyik korábbi vendége, Nyári Ödön invitált bennünket egy kis ismeretbővítésre a bazaltorgonás tanúhegyre.
Azonnal szervezésbe kezdtünk, s hogy „tanulmányutunk” során a hegy minél több arcát megismerhessük, a 2HA Pincészethez is bejelentkeztünk, mivel a Vinagora borversenyen tudomásunkra jutott, hogy a Szent György-hegyre bizony beszökött egy darabka Toscana is. De erről kicsit később. A hegyet az egyik számomra legszebb vidéken keresztül közelítettük meg, a Balaton-felvidéken át, majd megérkezve autónkat a Lengyel kápolna és a Tarányi présház ölelésében lévő kis ligetben hagytuk, és gyalog folytattuk a hegymenetet.
A déli időpontban inkább úgy tűnt, mintha a mediterráneumban kalandoznánk, felszálló forró levegő remegtette a tájképet. Első vendéglátónk hűvös pincéje előtt állva megkongattuk a vendégek érkezését jelző harangot. Jelzésünkre máris vidám „Jövök!” kurjantás hallatszott a borostyánnal befutott rusztikus ház valamelyik rejtett kis zugából, és hamarosan megjelent a hang fürge tulajdonosa is, Nyári Ödön. Azonnal a régi pincerészbe invitált bennünket, hogy a hely szelleméhez méltón borok mellett beszélgessünk a Nyári családdal szorosan összefonódó épületegyüttes és pince történetéről.
Mindehhez elsőként egy 2007-es Olaszrizlinget töltött a bajsza alatt egyfolytában kedvesen mosolygó vendéglátónk a poharainkba. A déli oldali ültetvényekről a gyümölcsös, friss ízek- illatok, a keleti oldaliakról a szép savak kerültek ebbe a palackba, és e két oldal találkozása hozta létre a bor komplexitását. Miközben az olasz után a Rajnai rizling is kitöltésre került, megtudtuk, hogy ezen a helyen már 1858-ban pince és istálló állt, mely a Nyári család birtokába 1978-ban került. Először Ödön édesapja kezdett el szenvedélyesen szőlővel és borral foglalkozni, és ezt a „hivatástudatot” örökölte a ház és a pince jelenlegi ura is. Bővítések, felújítások folytak a birtokon, az eleinte még hagyományos, hegy-völgy irányú karós művelést mikroteraszokká alakították át, majd a romos istállót felújítva bekéredzkedett a pincébe a legújabb technológia is.
A beszélgetés alatt házigazdánk lelkesen és szinte észrevétlenül suhant ide-oda, hogy újabb palack kóstolnivalóval lepjen meg minket. Így került a poharunkba a rendkívül összetett illatokban pompázó, Szürkebarátból készült 2008-as Piarista Bor is, mely a Piarista Rend Magyar Tartománya által meghirdetett borválogatás egyik győztese lett. A borválogatásra azokat a komoly szakmai munkát végző magyar borászokat hívták meg a szervezők, akik a balatoni és a tokaji régiókban, a hagyományos piarista szőlőtermő földek közelében tevékenykednek.
Házigazdánk – a hatalmas pincekulcsot magához véve – végigvezetett bennünket a misztikumot sem nélkülöző pincében és a ház körül is. Sétánkat a pince fölötti nosztalgikus lugasos teraszon kezdtük, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a tanúhegyekre, Szigligettől Badacsonyon át a Csobáncig. A birtok bemutatása során végig az az érzés motoszkált bennem, hogy egyfajta ősi természetességgel párosuló mélyről jövő szeretet motiválja a ház urát, és erről a nagy kóstoló részben elhelyezett családi, és a pincefelújítás mozzanatait megörökítő fotók is tanúskodnak. A pince legrejtélyesebb miliője is itt, a bortrezor környékén található. Visszatérve kiinduló pontunkhoz, a régi pincerészbe, ismét bor került a pohárba, egy 2006-os késői szüretelésű (november 30.) Szürkebarát, majd egy 2006-os Olaszrizling válogatás, mely a késői szüretnek (december 15.) és az aszúsodott szemeknek (20%) köszönhetően illatban egy igazi békebeli, nyári ebéd utáni rumos-mazsolás süteményt juttatott eszembe, szájban pedig markáns, a tanúhegyekre jellemző savérzetet, botritiszes, ásványos ízeket produkált. A bor komplexitása az édességgel kedveskedve egy rendkívül harmonikus, a tokajiakkal vetekedő csemegét prezentált. A délutánt a pinceavatásra készült, és a birtok szinte valamennyi fajtáját tartalmazó Avatás küvé 2007-es tételével köszöntöttük, majd ezzel búcsúztunk a Nyári Pincétől is.
Ismét mellbevágott bennünket a perzselő augusztusi forróság, és ez éppen elég okot adott arra, hogy rögtön egy másik pincébe húzódjunk. A hegyről lejjebb ereszkedve érkeztünk meg következő vendéglátónkhoz, a 2HA Szőlőbirtok és Pincészethez. Már előzetes „kutatómunkánk” során feltérképeztük, hogy itt a hagyományos fajták mellett egy eddig Magyarországon nem termesztett fajta, a Sangiovese szőlőcsalád egyik klónja is megtalálható. Ahogy azt a birtok bemutatkozásában a tulajdonos, Török Csaba is sugallja, a 2HA vállalkozást – túl azon, hogy természetesen igazi nagy borokat szeretnének alkotni – a tabuk döntögetése mozgatja. Hiszen nincs könnyű helyzetben az, aki az akkurátusan fehérbor termő vidéknek kikiáltott Szent György-hegyen vörösbor készítésére is vállalkozik, ráadásul olyan fajta bevezetésével, amelynek létjogosultságát sokan inkább csak Olaszországban látják igazoltnak, lévén hogy Toscanaban ebből állítják elő a Brunello di Montalcino-t. A 2HA pincészet Tabunello néven készít belőle bort.
A birtokra érkezve már a pince előtt vártak minket délutáni „borkalauzaink”, Kulka Gábor és munkatársa. A birtokbemutatást rögtön a pincében kezdtük, ahol belövő borként itt is az Olaszrizling 2008-as tételével nyitottunk, majd a legjobb, legszebb fekvésű területekről szüretelt, erősen terméskorlátozott 2008-as Szürkebarát következett, ahogyan azt Gábor jellemezte egy „igazi Szent György-hegyi bor”. A fehérek után a Sangiovese grosso bemutatása következett, 2008-as tétele máris a pohárban vöröslött. Kíváncsian vártuk, hogy a mediterrán klímán edzett fajta mit produkál itt, a Szent György-hegyen. A bor felvette a terroir jegyeit, így rusztikus és ásványos ízekkel-illatokkal egészült ki a szilvás, gyümölcsös vonulat. Miközben az itáliai „vendéggel” ismerkedtünk, Gábor elmondta, hogy lehet bármilyen jó adottságú a mikroklíma, változatos a talaj, majdnem minden az érlelésen múlik, hiszen a szép aromák ekkor bújnak elő. A birtokon nagy hangsúlyt helyeznek a megfelelő alapanyag előállítására is, vagyis a gondos és alapos szőlőmunkára, hiszen véleményük szerint a bor minősége 60%-ban már a szőlőtáblában eldől.
Mielőtt azonban erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk, a Sangiovese 2007-es arcát is megismerhettük, mely nagy potenciáljával, díszes, többrétegű ízével-illatával igazolta számunkra, hogy bizony helye van a hazai borpalettán. Megfigyelhettük, hogy ebben a tételben a fajta fűszeressége az idő elteltével a palackban jóval érettebb irányba tolódott el, a 2008-as „zajossága” és „fésületlensége” e borban már harmonikusan kisimult. A borász nem titkolt szándéka, hogy ez a bor az éttermek piacán hódítson, leginkább természetesen az olasz konyha szerelmesei számíthatnak majd a felbukkanására. Miután a borokkal megismerkedtünk, vendéglátóink a szőlőbe invitáltak bennünket, ahol szinte valamennyi ültetvényüket szakszerűen bemutatták. Ritka pillanat ez, egy borrajongó számára különösen értékes, hiszen a szőlészet rejtelmeibe ritkán kaphatunk beavatást. A Cabernet Franc, Szürkebarát és Syrah ültetvény után új barátunkat, a Sangiovese grosso-t is megtekinthettük. A 6 éves ültetvény már augusztus végén szép, színes, érett formáját mutatta. A terméskorlátozás jelei az ültetvényeken végigtekintve is jól láthatók voltak, a szép, zöld lombozat a biztos jele annak, hogy nem a túltermett fürtökbe koncentrálódik a növekedés.
Visszatérve a birtok épületéhez még egy kis „hűsölésre” a pincébe húzódtunk, ahol bor mellett beszélgettünk tovább a Szent György-hegy múltjáról, jelenéről és jövőjéről, a hazai és azon belül a balatoni borvidékek helyzetéről, majd búcsúzva és hazaindulva feltárult szemünk előtt az alkonyatban lustán sziesztázó panoráma. A Badacsony, a Gulács, a Hegyesd és a Csobánc csendben álldogáltak a tájban, mint nagy idők most már örökre hallgatag tanúi. Bár a nap lassan narancssárgába fordulva köszönt el, a Szent György-hegy mit sem vesztett szépségéből. Nem csoda, ha a legenda szerinti sárkány is ezt a helyet választotta magának „lakhelyül”, mígnem a meghitt idillnek Szent György lovag kardjával véget nem vetett. De az már egy másik történet…
