2009. október 3.
Az ihatóbb Magyarországért stábja jól megérdemelt nyári szabadsága előtti utolsó túráját a Felvidékre szervezte. Első olyan utunk volt ez, amelynek során átléptük az országhatárt, de szinte csak jelképesen, hiszen végső úti célunk, Kéménd – bár Szlovákiában található – lakossága túlnyomórészt magyar.
Első „pihentető” megállónkra a Pilisben került sor. Egyrészt azért, mert a középkorban ez a terület a híres Budai borvidék részeként szőlővel volt beültetve, tehát egy igazi bortúrázó csapat nem hagyhatja ki, másrészt azért, mert az ősi tudás szerint itt futnak össze a Föld erővonalai, itt található a Föld szívcsakrája, mely jelentős energiával ruházza fel az itt időző embereket. Nos, hogy a különös rezgéseknek, vagy inkább túravezetőnk körültekintő gondoskodásának (értsd: pálinkaosztás) köszönhető-e nem tudni, de csapatunk meglehetős energiatöbblettel indult tovább útjára.
Esztergomba érkezve gyalog sétáltunk át a Mária Valéria hídon Párkányba, akkor még nem sejtve, hogy nem sokkal később sajnos egy ugyanilyen szándékból eredően hatalmas csatározások szabadulnak el a politika színterén. De ahogy egy helyütt Szarka Gyula, a Ghymes együttes egyik alapító tagja is megfogalmazta, „A zene a politikum fölött áll”, úgy mi is ezt valljuk a borral kapcsolatosan.
Párkányban alapoztunk tehát a borok kóstolásához, sztrapacskával, knédlivel és párolt káposztával, majd ebéd után Kéménd felé indultunk tovább. A község határában várt ránk vendéglátónk, Drozdík József, aki csapatunkhoz csatlakozva kalauzolt minket pincéjükhöz. Útközben a „kurta szoknyás hat falu” történetét is hallhattuk, majd elérkeztünk az Ördöngös dűlőig, a valaha szebb napokat látott borospincék alkotta külön kis faluba, Iszomfalvára. Itt áll Drozdíkék pincéje is, amely előtt mosolygósan fogadott bennünket az ifjabbik Drozdík, Attila. A kis kézműves manufaktúrát pedagóguscsalád működteti, ahol a „fiúk” dolga a szőlőfeldolgozás. 4,5 ha területen gazdálkodnak, 2 hektárt a szőlő- és borértékesítés nehézségei miatt elhagynak. A pincében Attila – aki jelenleg a Pannonhalmi Apátsági Pince szőlésze is – mesélt az általuk termesztett fajtákról, a borkészítési eljárásokról (acéltartályban és ászokhordóban is készülnek borok), valamint az értékesítésről. Az évi 5000 palackos termést helyben értékesítés mellett szlovák éttermek kínálják, Magyarországon pedig a Vinum Primatis-nál szerezhetők be a Drozdík borok.
Miután megjártuk a pincét, vendéglátóink a kóstolóhelyiségbe invitálták a csapatot, ahol Drozdík úr felesége által sütött friss pogácsa és sajttálak vártak bennünket. No és persze a borok. A pince fajtaválasztékában a magyar kóstolók által már jól ismert fajták (Királyleányka, Zöld veltelini, Szürkebarát, Kékfrankos) mellett természetesen a szlovák vonatkozású fajták is megtalálhatók (Pálava, Morva muskotály, Devín, Szent Lőrinc, Alibernet).
Kóstolónkat egy igazán bájos 2006-os Királyleánykával kezdtük, mely még mindig őrizte erőteljes illatait élénk savai mellett. Őt számunkra két ismeretlen fajta, a Morva muskotály és a Devín követte. A 2008-as Morva muskotály mézes, cukros, virágos illattal-ízzel kedveskedett, majd a Devín 2006-os tételével ismerkedhettünk. Ezt a fajtát Szlovákiában nemesítették a Tramini és a Piros veltelini felhasználásával, ennek ismeretében nem is volt meglepő, hogy határozottabban a Tramini jegyeit véltük felfedezni a borban. Mindkét illatos bort szép savgerinc kísérte, a „törékenyebb” Királyleányka után tehát már testesebb, komplexebb borokat kóstolhattunk. Majd a várva várt 2006-os Szürkebarát következett, azért várva várt, mert tulajdonképpen ennek a bornak egy korábbi kóstolása miatt esett a választás a Drozdík Pincészetre, mint bortúra célpontunkra. Most sem csalódtunk a tételben, a két 500 l-es harmadtöltésű medium pörkölésű hordóban érlelt bor ananászos, nyári almás, birses illatai toastos, vajas ízekkel kiegészülve a szájban is visszatérnek, szép, kerek savaival együtt.
A fehérborok sorát a Pálava 2001-es tétele zárta, a fajta a Piros tramini és a Rizlingszilváni keresztezésével jött létre. 16 g/l cukorral félédes borként 2008-ban került palackba, addig acéltartályban érlelődött.
A vörösborok között is akadt bőven felfedeznivaló. A Kékfrankos 2007-es tételének alapanyaga agyagos talajon termett, amely még inkább kihozta a szőlőből a gyümölcsös aromákat, szép meggyes-szilvás jegyeket visel magán. Ezután a Szent Lőrinc 2006. következett, s mivel számunkra a fajta teljesen ismeretlen, József és Attila bőséges információt adtak át vele kapcsolatosan. Mint megtudtuk, ez a fajta igencsak öntörvényű, vagyis „úgy terem, ahogyan kedve tartja”, ráadásul rothadásra hajlamos. 1884-ben már feljegyezték jelenlétét szinte valamennyi környező borvidéken, de csak az anyaországon kívüli területeken maradt meg, Burgenlandban, Morvaországban és a Felvidéken. Ez a tétel egy picit játékosabb, Pinot-s világot képvisel, nem a tanninerős vonalat erősíti. Illatban és ízben is az ázott avar és az erdei gombák köszönnek vissza.
A kóstoló végére egy igazi nagy bor került a poharakba, az Alibernet 2006. Bár egyre többet beszélnek divathóbortról ezzel a fajtával kapcsolatban, de ha ez a divat, megfelelő alkalmakkor igazán szívesen „viseljük”. A sötétbordó színű, nagy testű, robosztus bor pörkölt kávé, kakaóbab és csokoládé ízeket-illatokat produkál, rendkívül tanningazdag, de semmiképpen nem bántóan él ezzel a tulajdonságával. Igazán szép bor, bár igényel még némi fejlődést, érést, hogy valóban rendezze sorait.
Hazatérve bortúránkról, éppen egy, a felvidéki borászatról szóló televíziós interjút sikerült elcsípnem. Elhangzott, hogy marketing terén sajnos elég nagy a lemaradás, és arra, hogy egy családi pincészet neve a palackra kerüljön, évtizedeket kellett várni. A helyzet tehát egyelőre nem túl rózsás, de a Drozdík család lelkesedése és elhivatottsága példaértékű, és ez a borokban is tükröződik. Túránk bebizonyította, hogy hiába a most már századokon átívelő negatív politikai nyomás, a magyar borkultúra gyökerei az önkényesen meghúzott határok felett állnak.
