2009. július 28. – Nagy Zita (fotógaléria: Nyulasi Gábriel)
Nem véletlenül jutott eszembe a címben említett filmes alkotás, melyet Blake Edwards rendezett 1962-ben, ugyanis az idei rendezvény helyszínéül a szervezők az egykor szebb napokat látott rózsakiállítás területét választották. Igaz, a film arról szól, hogy egy jobb sorsra érdemes párocska hogyan indul el az alkoholizmus rögös útján, majd a lejtő aljára huppanva hogyan próbál a kertészkedésbe menekülni, illetve annak segítségével újra magára találni. Nos, az immár negyedik alkalommal megrendezett Kárpát-medencei Borászok találkozója talán nem indított el egyetlen látogatót sem ezen a baljós úton. Mi a vasárnap délutánt választottuk a rózsakert, illetve a rendezvény feltérképezésére, különösen azért, mert az általunk nagyon tisztelt Csík zenekar is a záró estén lépett fel.
Érdemes már az elején néhány szót ejteni magáról a helyszínről, hiszen pusztulása szívszorító, megmentése talán még nem késő. A budatétényi rozárium Márk Gergely rózsanemesítő nevéhez fűződik, aki a külföldről behozott fajtákkal együtt 2740 féle rózsát gyűjtött össze a kertben. Az első rózsakiállítás 1959-ben valósult meg, majd évről-évre egyre több látogatót vonzott. A fénykorban a 60 ezret is elérte a látogatók száma, az IBUSZ utazási iroda kirándulást szervezett (!) a külföldi turistáknak a szocialista tábor legnagyobb rózsakertjébe. Sajnos a rendszerváltás környékén pusztulásnak indult, és azóta sem sikerült határozott lépéseket tenni megmentéséért, holott még ma is a magyar rózsafajták legjelentősebb génbankja.
A virágba borult rózsabokrok és a tűző napsütés is megfelelő alapot teremtett egy kellemes nyári boresthez, ahol nemcsak Magyarországról, de a határon túlról is képviseltették magukat a borászatok, utóbbiak Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, Szlovéniából illetve Burgenlandból érkeztek.
A délutáni hőség hatására kevés – de lassan-lassan gyarapodó számú – látogató kóstolgatott-nézelődött a fesztiválon, mi magunk is inkább árnyékot keresve vártuk, amíg a kertet ellepi a hűvös esti pára. Addig is ifj. Gál Tibor társaságát, borait és vendégszeretetét élvezhettük, majd ellátogattunk Pintér Zsolthoz, a Balaton Borgaléria háza tájára is, ahol terveikről, munkájukról beszélgettünk egy hűs, friss Figula rosé társaságában. Az estéhez közeledve mi is a színpad előtti füves rész felé indultunk, természetesen az útba eső borászatok standjainál meg-megállva. Mielőtt a fűre telepedtünk volna, beszereztünk egy szemet-szájat gyönyörködtető sajttálat, valamint egy palack szintén hasonló adottságokkal rendelkező, Asztalos Zoltán Tokaj-hegyaljai borász nevével fémjelzett AZ Furmintot a Vióka dűlőből.
Az est fénypontja – az igazán szép és „tartalmas” borok ízlelésén túl – a Ferenczi György és Dresch Mihály vendégművészekkel együtt színpadra lépő Csík zenekar volt. Koncertjük a lélekhez szólt, a zenei élményen túl érzések, élmények, múltba visszarepítő vagy éppen jelenben utaztató hullámok lepték el a kertet, és vették hátukra a fűben üldögélő, vagy éppen táncra perdülő hallgatóságot. Összefonódtak a kezek, csattantak a csókok, ürültek a poharak, ritmust doboltak a lábak, halkan ringatóztak a testek, mígnem az „Ez a vonat ha elindult hadd menjen” dallamaival, és Csík János kedves búcsújával újabb pohártöltésre indultunk.
Utolsó állomásként ifj. Kamocsay Ákost látogattuk meg, aki munkájának gyümölcseit, a móri Maurus Borászat gyöngyszemeit mutatta be nekünk.
„Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk” – hangzik a rendezvény szlogenje, és ezt a tényt nem árt valóban komolyan venni. A Kárpát-medencei Borászok találkozóján újra sikerült eleget tennünk annak, hogy életünket tartalommal és jó borokkal töltsük meg.
