Ernő megvárta, amíg eltávolodik a csinos, ám végtelenül kiégett arcú pincérnő, és lerakta a kávéskanalat. A méz egyenletesen eloszlatva a forró feketében, benne a duplatejszín (hiszen hó eleje van) egy hosszú kortyintás, majd fél perc szünet. Lopva körülnézett, és miután megbizonyosodott, hogy az a párocska a másik szegletben tökéletesen egymásba hajolt, óvatosan kirakta a márványasztalra a szívét.
Hát kiteszem érted a szívem! – jutott eszébe, és elmosolyodott. Ahogy a szíve ott dobogott a kopott márványasztalon, alaposan szemügyre vette. Gyorsabban dobog, mint szokott, izgatott lenne? Ennek semmi jelét nem tapasztalta, persze a kávé, csapott gondolatban a homlokára. Talán még is jobb lenne, ha visszatenné a helyére, mégse illik az ilyesmi. Kivetkőzünk magunkból, Ernőkém – hiába csak a saját szívet, csak a saját egót hizlaljuk! A múltkor mintha nagyobb lett volna, talán csak nem szorult össze a szíve? Többet kellene sportolni barátocskám, mondaná a csupaizom ismerős a harmadik szomszédból. Nézzenek oda, még mindig ott van rajta az a karcolás, sőt inkább sebnek tűnő elváltozás. Igaz, már nem vérzik, nem nyitott, és gennyedző, de a seb, az kérem seb. Honnan a sérülés? Valami édes kis nőtől kapta, egy gyors alattomos szúrás volt csupán, nem is gondolta, hogy van még nyoma. Melyik is volt? Már nem is emlékszik igazán, néha akár a bor, ami ugye jó esetben folyékony csók, a szerelmek is össze tudnak folyni. Nem volt szívbajos, nem kímélte magát, még a szívét is odaadta volna néha. Sőt meg is tette párszor. Azért vigyázni kell ezzel a szívkölcsönzéssel, szegény ketyerét gyakran nagyon lestrapálva kapta vissza. A nő nem törődött a szívével miután megpróbálta a mosógépet üzemeltetni vele, ám az a centrifugálásnál mindig lefulladt. Így bosszúból a szennyes tartóban landolt, a már nem annyira fehér fehérnemű közé, és a visszakérés, az külön tortúra volt. Azóta jobban ügyel elhamarkodott kijelentéseire. Akkor tegyük vissza, eleget mustrálta, mégse maradhat az üres kávéscsésze mellett, ez lüktető, mócsingos húscafat.
Belelapozva a borszaklapba a borvacsora rovat egyik párosításán megakadt a szeme. Szekszárdi Kadarka Szívpörkölttel, pont illik a hangulatához, lecsapott rá. Jó időben ért át a kávézóból az étterembe, néhány ismerős arc a konkurenciától, elő a jegyzetfüzetet, szalvéta a jobb combra terítve. Pompás volt a menüsor, halk csettintések az összekóstolások alkalmával. Ez az új szakácsművész tudhat valamit, egy távoli országból tért vissza a jól értesültek szerint. Különösen a szívpörkölt zamata maradt meg benne, amire briliáns választás volt a játékos kadarka. Magyaros étel, de mégis új felfogásban, igazi fúziós konyha. A szív meg lett párolva kadarkában, majd később került pörköltös állapotba, friss fűszerekkel. Isteni szaftját a vendégek nagy része, illik, nem illik, de kitunkolta a tányérból. A borok és ételek harmonizációjától megrészegült vendégsereg dübörgő tapssal követelte az alkotókat. A séf és csapata kicsit félszegen állt a közönség elé, ridegen tűrték az ünneplést. Egy halvány mosoly sem rezdült a fáradt hamuszürkés arcokon. A borász egyenesen meg volt hatódva, hogy a boraihoz valódi ételkölteményeket kreáltak. Elfogódott, kásás hangon szólította meg a főszakácsot: – Maguk igazán a szívüket is beletették az ételbe, másképp ezt nem is lehet. A séf furcsán mereven a távolba nézve, de nyugodtan válaszolt: – Pontosan, Uram! Az imént öblítették le kadarkával…
Nyulasi Gábriel István
