2011. október 15. – Az ihatóbb Magyaroszágért
A nyár végén megrendezésre került a Borászok és boraik című, nagyszabású kóstolófesztivál Nagykátán. Jó borok és jó hangulat uralta a művelődési házat. Brockhauzer Emma borba mártott írásából és egy fotógaléria segítségével tudósítunk az eseményről. (Szerk.)
A résztvevő borászatok: St.Andrea, Vincze Béla, Orsolya Pince, Szecskő Tamás, Lenkey Géza, Royal Tokaji, Patricius, Disznókő, Miklós Csabi, Konyári Pince, Kreinbacher Birtok, Maurer Oszkár, Mátyás Pince, Vylyan, Iványi Zsófia, Németh János
Tudják, aki vidéken nőtt fel, annak elég egy odavetett szó a kocsmából papucsban kullogó férfitől, és lélekben máris hazarepül a gyermekkorába. A nosztalgia annyira megrészegíti, hogy elfelejti a borokat. De hogyan kezdi ismét élvezni? Nagykáta, 2011. Borászok és Boraik kóstolófesztivál.
A nő a szörpök, népviseletek, kerámiák rengetegében próbál eligazodni, és észre sem veszi, hogy már halad a kenyérlángos felé, amikor karját óvatosan megérinti a férfi kéz:. „Drágám, előbb a borok!”
„Persze, persze, a borok! Majd’ elfelejtettem!”
Úgy haladtak a kóstolásban, mint gyermekkorunkban a Túró Rudi evésben: leharapdáltuk a csokit (ami akkor még nem kakaómassza volt), majd következhetett a túrómassza (ami akkor még citromosabb volt). A kéjes élvezetet a végére hagytuk. Volt abban valami báj.
Hőseink is így tettek a borokkal. Végére a kedvenc. Ám útközben egészen váratlan dolog történt: a nő poharába töltöttek egy olyan bort, amit addig nem ismert, bevallotta, a pincészetről sem sokat hallott. A belekortyolás után egy „Huhh, ez…” (a folytatás már akkor sem volt szalonképes). Óvatosan a poharában őrizgetve, kivitte a zsákmányt a kopott, piros lócára, hogy ott kibonthassa, megkóstolhassa minden oldaláról, mint annak idején a szomszédtól átkandikált barackfáról a barackot: az édes csínytevés élvezetével. Később a piros lóca helyett már a fűben fekvés sem volt kérdés.
A baj nem akkor kezdődött. Hanem, amikor a nő azon vette észre magát, hogy már nem biztosak az ítéletei az ízeket, illatokat, aromákat, színeket, egyensúlyt, testet, lecsengést illetően, hanem azon gondolkodik, hogy lehet annyira férfiasan felbontani egy bort, mint ahogy az a férfi teszi előtte. Akkor már mintha az a nem preferált édes sem lenne olyan édes. Mintha már a hőmérséklet is egészen tökéletes lenne, és a bor maga a Nirvána. A nő ekkor döntött úgy, hogy hazamegy. Otthon bazsalyogva gondolta végig, hogy micsoda vörösök voltak azért mégis, és milyen hűs, kellemes vagy éppen szúrós fehérek. De nem is ez a lényeg. A lényeg mindig az, hogy mi marad utána. Az érzés. A báj.
Ma az eredetiség a sikk. Ami olykor a „beledöglök, annyira eredeti akarok lenni” kőkemény próbálkozásában manifesztálódik. Nagykátán nem akart senki eredeti lenni. Nem döglöttünk bele, és annyira hagyományosak voltunk.
Ott voltak a borászok és ott voltak a boraik. Szépen, tisztán, egyszerűen a művelődési házban. Sallang nélkül a borszerető emberek voltak ott velünk együtt Nagykátán. További sikeres fesztiválokat kívánunk a rendezőknek: Egri Zsoltnak és a Borszobának, lelkesedésük példaértékű, bárcsak lenne minél több követőjük! Ezért mondjuk, hogy Nagykáta felkerült a borkultúra térképére, ahol mindig is ott volt, de mi most vettük észre. (Szerk.)
