Immár ötödik alkalommal gyűltek össze Eger és Szekszárd borászai, hogy megmérettessék bikavéreiket. Március 3-án a Corinthia Hotel Báltermében, a Bikavér Párbaj keretén belül 31 pincészet mutatta be vakkóstoló útján kiválasztott legszebb borait. Bár valódi párbajnak nem igazán lehet nevezni, hiszen Eger és Szekszárd borai közt zongorázni lehet a különbséget, a tény azonban tény marad, a két borvidék borászai együtt dolgoznak azon, hogy újrapozicionálják ezt a tradicionálisan magyar bortípust.
írta: Szabó Palackbuké Berni
A sétáló kóstolót megelőzően szakmai beszélgetésre került sor, ahol a bikavér múltját, jelenét és jövőjét fejtegette borvidékenként három-három borász, így Mészáros Pál, Sebestyén Csaba és Takler András Szekszárdot, dr. Pók Tamás, Soltész Gergő és Thummerer Vilmos Egert képviselve taglalta, hogy merre is tart a bikavér.
Való igaz, most tart csak igazán valamerre, hiszen a nemzetközi bortrendek azt mutatják, hogy a fogyasztói igények a világfajtákról a helyi szőlőfajták felé helyeződtek át, ez pedig a bikavér számára szinte kikövezi az utat két okból is: egyrészt csak két borvidéken készíthető, másrészt kékfrankos alapokon nyugszik, ami nemzetközileg kevésbé ismert. Mi ez, ha nem nyert ügy, annak ellenére, hogy a szocializmus igencsak megnyirbálta a bikavér hírnevét? Ezt azonban lassan lírai homály fedi, hiszen jelenleg Szekszárd is zászlóshajóként tekint a küvére, és Eger sem engedi el egykönnyen a hányatott sorsú házasítás kezét.
Na de honnan is indultunk?
Noha évtizedekig Eger kiváltsága volt, hogy bikavért töltsön palackba – Szekszárdon Óvörös néven forgalmazták -, az elnevezés Garay Jánostól származik, aki Szegzárdi Bordal című versében énekelte meg először. Egerben csak 1850-ben jelenik meg, mely egyből egy legendával indít, miszerint a törökök a várvédők arcán lecsorduló vörösborról arra asszociáltak, hogy bika vérét itták, annak köszönhetően olyan bátrak és elszántak a csatában. Mindez marketingfogásnak kiváló, de tudnunk kell, hogy a 19. század végéig Eger környékén nem volt kékszőlő, csak a filoxéravész után kezdődtek meg a telepítések. A kezdetekben nem is egy konkrét bortípust jelölt, hiszen a különböző szőlőfajtákat együtt szüretelték és dolgozták fel, sokkal inkább a hosszú héjon áztatás miatt testes, mélyvörös színben pompázó borra utaltak a bikavér elnevezéssel. A szocializmus azonban erre is rányomta bélyegét. A nagy tőketerhelések híg és jellegtelen borrá degradálták, ami évtizedekig éreztette hatását, szinte sértésnek ért fel a bikavér kínálása egy-egy borkóstoló során.
És hol tartunk most?
A szigorú termékleírások az utóbbi években megtették hatásukat, a bikavér brand már-már főnixként pompázik. És akkor térjünk is rá a “párbajra”. Sajnos a másfél órás szakmai kóstoló túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy mindent végigkóstoljunk, beszélgessünk a borászokkal, illetve egymással a borokat illetően. Ez egyébként mindig nagy szívfájdalmam, hogy soha nincs elég idő elmélyülni az ilyen rendezvények alatt. Tekintve a 31 tételes mennyiséget, igyekeztem valamilyen stratégiát felállítani, miszerint majd mindenhonnan kiválasztom a legszebbet a könnyedebb hangvételű, valamint a nagyágyú kategóriából is. Persze ez a taktika a szűk merítés miatt nem jött be. Úgyhogy osztályozás és rangsorolás nélkül, ami nagyon tetszett és mosolygós arcocskát kapott a jegyzeteim mellé az Szekszárdról Heimann, Eszterbauer, Vida, Merfelsz és a mostanában egyre klasszabb borokkal megjelenő Garai Pince, Egerből pedig Gál Tibor, a Petrény Winery, a St. Andrea, Kovács Nimród és Tóth Ferenc.
Nagy megfejtés azonban továbbra sincs számomra. A konklúziója a délutánnak talán annyi, hogy Szekszárd némiképp egységesebb képet mutat bikavér tekintetében. Legalábbis ami a corinthiás felhozatalt illeti, hiszen jobbára az összetettebb, nagyobb formátumú borok kerültek a poharainkba, míg Egerben a könnyű, lezser, gyümölcsös (Soltész) boroktól a nagy, komplex, robusztus nagyágyúkig (Thummerer) széles skálán mozgott a repertoár. Ezzel viszont továbbra sem tisztult ki a kép arra vonatkozóan, hogy milyen is az ideális bikavér. Változatlanul ott tartunk, hogy hiába a termékleírás, a szabályozás, nincs egy konzekvens és kialakult stílus, ami a bikavér ismérve. Mert értem én, hogy legyen komplex, meg persze fűszeres és gyümölcsös, aztán meg egyik fajta se nyomja el a másikat és a tannin se ugorjon ki, de mindezekkel hiába kapunk olyan szép házasításokat, mint amiket volt is módunkban kóstolni szép számmal a délután folyamán, számomra ettől még nem oldódott meg a bikavér nagy rejtélye. Talán legközelebb…
