2010. december 8. – szöveg: Iványi Bianca, képek: Nyulasi Gábriel
Ismét egy nap Az ihatóbb Magyarországért bortúrájával, és egy borász, olyan terméssel és környezettel, mely maradandó élményt ad: egy október eleji verőfényes szombaton a felvidéki Mátyás Pincében jártunk, Mátyás András és felesége maradéktalanul teljes, odaadó vendégszeretetét élvezve.
A folyamatosan fejlődő és teret hódító szőlőskert és borászat Kisújfalun, a dél-szlovákiai borvidék szívében, az itteni tán legfontosabb bortermő vidéken, Kürt régiójában terül el. Ez az ország legdélebbi része, meleg, napsütötte éghajlata és kitűnő kitettsége egyre figyelemreméltóbb borokat produkál, melyeket évről-évre jelentősebb fesztiválokon mutatnak be az egyre lelkesebb és híresebb helyi borászok.
Mielőtt e festői vidékre megérkeztünk, Esztergomban és a párkányi búcsúban kolbászoltunk egyet, a szó átmeneti és eredeti értelmében. Mátyás András, a fiatalos és huncut mosolyú borosgazda tárt szívvel fogadott a szőleje felé felfelé vezető elágazásnál, terepjárójával navigálva buszunkat a hepehupás dűlőkön kanyarogva. A pincefaluba és saját pincéjük köré emelt takaros kis (vendég) házukhoz.
Épp levették a még rotyogós gulyást a bográcsról, de emésztőnedveinket egyelőre a belövő borként aposztrofált üde, ropogós, gyümölcsökben gazdag Királyleánykával (2009) stimuláltuk. A kóstolótérbe letelepedve poharainkkal, a borász megunhatatlan kedvvel, lelkesedéssel mentette cseppekbe – kortyonként adagolt szavakba és folyton-folyvást töltött boritalba – kimeríthetetlen tudását, a tájba és termésébe vetett tiszteletét, szenvedélyes odaadását. Röviden elmondta történetét: családi hagyományként öröklődött a borászat – Kisújfalun a szőlészet és borkészítés évszázados tradíciókra tekint vissza –, a kezdetekben kis területen, majd fokozatosan új telepítésekkel gyarapodva, a vidék legszebb lankáin elterülő Szőlőhegy eszményi dűlőiben. Ötvözik a régi és mai technikákat: boraik részben tölgyfahordóban, részben acéltartályokban érnek, időnként e kettő elegyével, mint e friss Királyleányka is, mely bár nem a terroir jellegzetessége, hanem a borász egyik kedvence: a fajtajelleg szépen szervesül az itteni meszes, agyagos talaj ásványosságával, ad helyi ízeket és savakat a borhoz.
A karaktert a további természetes eljárások gazdagítják: az alacsony tőketerhelés, hozamkorlátozás, a pincében a spontán kierjedés, a vadélesztőkbe vetett bizodalom, valamint a hordózás, finom seprőn tartás és almasav bontás, például. Sőt, már a biogazdálkodás rögösnek tartott, de mégsem olyan rázós, ám annál célravezetőbb útjára is rátértek. Az itt (is) őshonos fajtákkal folytattuk az estig kifogyhatatlan borsort, ezért a több mint tucat tétel felsorolása helyett csak szemelgetünk: az egyik fő fajta, a Pinot Blanc és az Olaszrizling (2008) gyümölcsei mellett komplex, füstös, fűszeres aromagazdagság köszöntött a pohárból és az elhagyhatatlan élénk savak, melyeket a hozzájuk harapott finom sajtok tompítottak. A komoly alkohollal rendelkező Chardonnay (2008) vajas-tejszínes krémessége és maradékcukros édessége, a gyönyörű savakkal bizsergető Sauvignon Blanc (2008) és a csodásan összeérett, mézes-barackos, már enyhén petrolos Rajnai Rizling (2008) mind-mind Mátyás András szakértelmének és szenvedélyének gyümölcsei.
Már nagyon megéheztünk, de jött a séta (mivel a társaság többsége jelezte, kiadós ebéd után már nem lesz képes lábra állni). Kár lett volna kihagyni: a táj végtelensége, békéje, a csend, körülbélelve a szőlőtőkék szüret utáni nyugalmával, a mezők-erdők zöldessárga színeivel és a madarak, a falu kutyái és túratársaink jókedvű kurjantásaival élénkítve. Belebámultunk a lemenő napba, vágni lehetett a frissességet, ahogyan átjárt a dűlőkön állva, melyek valóban, mind megdőlve, lefelé csatlakoztak a messzi Dunakanyarig elvesző sík tájba, ahol ismét már hegyeink magasodtak. Szép séta volt oda-vissza, vízmosáson, erdei vágáson át, miközben a másodszüret mazsolás terméseit kóstolgattuk.
Estebédre pincepörkölt (végül így titulálták a jó sűrű, pirosan fénylő gulyást a gazdák), hozzá jóféle vörösek dukáltak, mind szépen mutatva fajtájuk kedvező és jól ismert, szeretett arcát, megtetézve a helyi minerális és hordós ízekkel. Keser-meggyes Kékfrankos, édes-málnás-epres Pinot (2008, 2009), egy izgalmas, reneszánszát élő friss-fűszeres Siller (Kékfrankos, 2009), pár pohárral és hordómintával a fenséges vacsora után (a nem túl kóstolóbarát helyi, igencsak csípős paprika által tüzesítve) a borospincében is fogyasztva. A János poharat már jó későn, és eltelve ételtől-italtól vettük kézbe a méltó lezárást letudó törkölypálinka esszenciájában. A csillagpettyes éjszakában buszunk a fekete hegykaréjba kanyarodott, a Mátyás Pincészet vendégszeretete gondolatban már újabb látogatásokra inspirált – reméljük, mielőbb visszatérhetünk.