IMG_20180302_155837

Úton – Bikavér Párbaj a Corinthiában

 

Tóth Zoltán foodie írása

 

Lehet, hogy csak az én szemem élesedett ki rá, de mostanában mintha csak arról olvasnék, hogy a magyar borágazatban végnélküli útkeresés zajlik. Palkonyán a villányi franc lehetőségeit vettük sorra, Gonda Gyuri az olaszrizling origóját kereste, Németi Sándor a furmint jövőjét fürkészte. Számomra mindhárom írás végkicsengése azt volt, hogy a termelők felkerekedtek, szapora léptekkel elindultak ugyan, de hogy hová is tartanak, hová fognak megérkezni, arról koránt sincs teljes egyetértés.

Ugyanezt éreztem akkor, amikor a (legismertebb? legrosszabb előítéletekkel terhelt? legtöbb reménnyel kecsegtető?) magyar vörös cuvée, a Bikavér útkeresésének legígéretesebnek tartott tételeibe kortyolhattunk bele a Corinthia Hotelban az idei Bikavérpárbajon. Ahány asztal, annyiféle elképzelés várt ránk, a 41 bemutatott palack között nemigen volt két hasonló karakterű bor.  Már ha persze egyes nagyobb mennyiségben termelt tételek fantáziátlan, komplexitást nélkülöző, savra hangolt egyformaságát nem tekintjük érdemnek, ugyanis akadt ilyenből is sajnos néhány mindkét oldalról.

Amikor még a helyszínről bejelentkeztem a Facebookra, azt hittem nehezebb lesz győztest hirdetni, a korábbi években ugyanis csak árnyalatnyi különbséget találtam a két borvidék reprezentáns tételei között. Ezzel szemben idén a kóstolási jegyzetek áttekintése és az ízélmények felidézése után elég egyértelmű lett, hogy számomra Szekszárd most sokkal szerethetőbb.

Ezt kell írnom akkor is, ha történetesen a legizgalmasabb, legkomplexebb, a házasítás előnyeit legszebben kiaknázó és így számomra legnagyobb élményt nyújtó bor egri volt; a St. Andrea Pincészet 2013-as Merengője. Hogy ennek miért nem tudtam mégsem szívből örülni? Mert hogy a kóstolt palack az utolsók egyike volt, már nem forgalmi tétel, hétfőtől váltja a 2015-ös. Egyszerű fogyasztóként nagyon nem örülök annak a trendnek, hogy amint egy tétel már nem szertelenül fiatal, azonnal piacra dobják, sokszor azért, mert a korábbi évjárat kifogyott. (Itt kicsit rosszabb a helyzet, 2014-es Merengő a rossz évjárat miatt nem készült, a 13-as után a 15-önek kell azonnal helytállnia.)

IMG_20180302_150547

A 2013-as Merengő ugyanis még mindig csak pályája legelején áll. Legszebb arcát még jó pár év után fogja mutatni, és bár, ha kezembe nyomnának egy nyitott palackot, szégyentelenül gyorsan meginnám, de ha a dugó a helyén lenne, ki nem bontanám a következő évtized elejéig. Tudom, hogy a nyomás a fogyasztók, forgalmazók oldaláról is nagy, úgy hallom, jelentősen megnőtt az igény a fiatalabb borok iránt. Többek válaszolták azt a sarkosságot számonkérően firtató kérdésemre, hogy kisebb baj, ha a bor még nem teljesen érett, csak legyen ott a polcon, ne más foglalja el a helyét, mire megjön az új évjárat. Egy jól eltalált komplex cuvée-t viszont fiatalon meginni olyan, mintha a tojásból szürcsölnénk a rántott csirkecombot. Nem pont az az élmény, amit amúgy a kellő időt kivárva kaphatnánk. A másik gond, hogy ha valaki egy kényszerkorán piacra hozott bikavérrel találkozik életében először, lehet, hogy legközelebb már egy feleannyiba kerülő érettebb Rioját tesz a kosarába. Végül, de nem utolsó sorban, ha a bort arra optimalizálta a termelő, hogy úgyis fiatalon gyorsan megisszák, akkor várhatóan hamar is fog öregedni, azaz még kisebb lesz az esélye, hogy a még tájékozatlan fogyasztó a legszebb pillanatában kapja el.

Hogy félreértés ne essék, nem kárhoztatok egyetlen pincét sem azért, mert hajlandó jó áron eladni a fiatal borát, de azért azt se gondolom, hogy az egyszerű fogyasztók dolga lenne minden borászat minden borának minden évjáratából kartonszám bevásárolni, hogy mindenki maga lőhesse be az optimális fogyasztási időpontot.

Jelen pillanatban kiisszuk a borászok alól azt a talajt, amire alapozva érdemes lenne hosszan érlelhető, több rétegű borokat készíteniük! (Talán itt lenne az ideje alapítani egy olyan kereskedőházat, aki a zsíros árrésből áldozna a tárolásra is. Az elszánt leendő tőkéstársak keressenek meg bizalommal, számlaszám a szerkesztőségben!)

pontok

 

Ha a statisztikát nézem, sajnos nem túl szép a kép. Ahhoz képest, milyen kiemelt seregszemle ez, a 8 nagyon jó bor mellett túl sok volt a közepes, vagy annál gyengébb tétel: a kóstolt borok egyharmadára én nem lennék kíváncsi újra. Ezek között sajnos volt egy egyértelműen hibás, dohos egri tétel is, amit szerintem nem lett volna szabad bemutatni.

Arra a kérdésre, hogy a lendület és a gyümölcsök, vagy a hordó, a tanninok és a test domináljon-e az igazi bikavérben, markánsan más választ adott a két borvidék. Míg az egriek között közel fele-fele arányban voltak könnyed és a testesebb tételek, addig a szekszárdiak között kétszer annyi volt az inkább gyümölcsös, mint a gazdagon hordózott tétel.

A nekem leginkább bejövős nyolc tétel közül kettő volt egri, a már említett Merengő mellett a Petrény Winery 12-es Borgundija volt a másik, ami a kóstoló legérettebb és vibráló fűszeressége mellett is egyik legharmonikusabb bora volt.

A másik kedvem szerint kerekedő tétel a szekszárdi Eszterbauer Pince 2015-ös Tükéje volt, ami dacára fiatal korának, szép selymes egyensúlyt mutatott.

Heimannék 2015-ös bikavére hihetetlenül gyümölcsös illatával ragadott meg, pár pillanatig azt hittem egy gazdagon parfümözött hölgyvendég keveredett mellém, körül is néztem, de csak akkor nyugodtam meg és hittem az orromnak, amikor a kortyban is megjelentek a friss epres, málnás piros bogyós aromák. A kortyvégi tanninok pedig reméljük majd idővel belesimulnak a borba. Bősz Adrián 2012-es boránál is csak az utóízen találtam fogást, a korty maga itt is fűszeres, zamatos, kívánatos.

Talán néhány évvel ezelőtt hitetlenkedve olvasták volna tőlem, de az elegancia és a könnyedség egyik legszebb példáját a Takler pince 2015-öse szolgáltatta.  Hogy a bor ennek ellenére is tartalmas, az annak is köszönhető, hogy ebben az évben náluk nem készültek nagy fajborok, minden jóság belekerülhetett a bikavérbe. Remélem lesz olyan sikeres ez a bor, ami megerősíti a pincét abban, hogy változás közben is jó úton jár!

A két kellemes meglepetés nekem a Garai pincészet 15-ös és a Twickel szőlőbirtok 2013-as Zichy bikavére volt. Az utóbbitól rég nem kóstoltam, most tetszett a sokízű, húsosan tömör, mégis jól iható boruk. Az előbbivel pedig itt találkoztam először, náluk a hordóhasználat érdemel említést, az 500 literes, másodtöltésű hordók izgalmas, szerethető, bár a korty végén picit túlzó hordófűszereket kölcsönöztek a bornak.

Bár 13-as bikavérükkel nálam csak az élmezőnyt szorosan követő pozícióig jutottak, mégis sokat jelentett az egri, azon belül is szépasszonyvölgyi Molnár Pince jelenléte. Annakidején, évtizedes távolban, amikor Villány és Szekszárd után más borvidékek felé is vettem volna irányt, hosszú évekre eltántorított Egertől, hogy először tájékozatlanul a Szépasszonyvölgyben kerestem az egri bor etalonját. Hej, ha már akkor is ilyen jó borokat lehetett volna találni ott!

Bár nagyon élveztem a kóstolást, a találkozást az ismerős borászokkal, összességében nem lettem okosabb. Ha meg kéne mutatnom egy külföldinek, vagy kezdő borkóstolónak, hogy miről is ismerhető fel vakon az egri, vagy szekszárdi bikavér, bizony gondban lennék. Bár egyetértek azzal, hogy virágozzék ezer virág, de ezek közös márkanév alatti forgalmazása még mindig nem ad kellő fogódzót az ismeretlen palackot a polcról leemelő fogyasztónak arról, mi is kerül majd a poharába.

Hogyan tovább egri, szekszárdi borászok?

IMG_20180302_160525